Az ember életét néhány ember szinte végig kíséri. Ezeket az embereket – persze ha nem családtagok – szokás a legjobb barátoknak nevezni. Ők azok, akik minden egyes fontos állomásáról, eseményéről, nehézségéről, problémájáról tudnak az életünknek, és számtalan estben aktív résztvevőként segítettek is számunkra ezeknek a feloldásában. Hatalmas értéket képviselnek az életünkben, és én például mindig, minden nap hálát adok az égnek, hogy ilyen emberből nekem négy is jutott. Nagyon szeretem őket, és tudom, hogy ők is engem. Bármilyen messze járunk is egymástól, bármennyi ideig is nem tudunk találkozni, egy-egy pici üzenet elég ahhoz, hogy tudjuk, ott van a másik, számíthatunk rá és a szeretetére.
De sajnos, vagy nem sajnos, számtalan olyan fordulatot rejteget az élet, ami azt hozhatja, hogy bizony nagyon messze kerülünk egy, vagy több ilyen barátunktól. A munkánk, a családalapítás, vagy egyéb tényezők messze sodorhatnak minket egymástól. Ekkor sem kell, hogy megszakadjon azonban a barátság, ez természetes, mégis sokszor megtörténik, mert az emberek nem tesznek elég energiát annak fenntartásában. Nem felejtik el egymást, de hosszú évekig nem tesznek lépéseket egymás felé és bizony ez séríti a kapcsolatot.
Én is nagyon féltem ettől, mert a barátnőm a férjével úgy döntött, hogy kimely egy-két évre külföldre dolgozni. Tudtam, hogy nagyon szeret, tizennégy éves koromtól a legjobb barátom, és azt is tudtam, hogy nagyon fog hiányozni, de biztos voltam benne, hogy mindketten dolgozni fogunk azon, hogy egymás életének részesei maradjunk. A barátnőm pedig gyönyörű ajándékkal lepett meg, ami minden félelmem elvette. Egy Levendula vászonkép volt az ajándéka, ami szimbolizálta a barátságunk, mert mindig, mindenhonnan levendulát vagy levendulás dolgot hoztunk egymásnak, ha nem együtt mentünk valahova. Most már biztos vagyok benne, hogy sokat fogjuk látogatni egymást, és nem kérdés, hogy nem fog megszakadni a barátságunk. Már nem félek.